Ez a péntek nekem nem ilyen volt... vagy ha mégis, akkor be kell látnom, hogy említett nagyapám csúnyán bolondot csinált belőlem és igazolást nyert a tény, hogy azokat az elrabolt perceket már soha többé nem látom viszont.

Miközben feleségemtől tisztességes férfiemberhez méltón nem tudván hányadik évfordulónkra kapott, számomra kissé giccses, de kidobásra még semmiképpen nem megérett mackós bögrémen keresztül kémleltem a talán még nálam is álmosabban felkelő napot, azt tervezgettem, milyen jól bevált módszerekkel tartsam távol magam a mai napi teendőimtől.

Ha beteget jelentenék, az három okból sem lenne túl elmés megoldás, tekintve, hogy akkor nem jelenhetnék meg a szombati farsangi rendezvényen sem. Pedig idén valóban csodálatos jelmezt találtam ki, amivel végre beférek egy taxiba, elkerülvén a tavalyi kellemetlen fiaskót amit az egész város megfagyott űrállomásként emleget. Másrészről nehezen magyaráznám a kikerülhetetlenül életünk részét képező közösségi oldalra felkerült képeket a tegnapi elő farsangi összejövetelről, melyből egy angolai falepke is könnyedén levezetné, hogy ma csak egyetlen egy betegségem lehet és az nehezen megemészthető egy olyan magas orgánumú és sokat látott főszerkesztőnek, mint az enyém.

Nézzük hát, miből is főzhetünk. Adott egy csipetnyi szél, egy maroknyi undor és egy hatalmas adag macskajaj. Nem baj, erős vagyok, végigcsinálom. Majd csendben leszek, lapulok, olyan leszek, mint az árnyék, csak nehogy észrevegyenek. A négy óra hamar eljön, fájdalomcsillapító meg van elég.

És a lift megállt. Kiszállok csendben, eddig minden működik már csak pár méter és magamra zárhatom a biztonságos irodám ajtaját, de ekkor...

- De jó, hogy látlak! -mennydörgött a borzalmas hang az iroda túlsó oldalából, élesen belehasítva amúgy is lüktető fejembe.   

- De nem úgy, mint én Uram! -préseltem ki magamból az udvariasnak látszani akaró, de mérhetetlenül  cinikus választ.

Mire felfogtam volna helyzet valódi komolyságát, már meg is történt a katasztrófa és otthagyott egyedül, kezemben egy rettenetes cetlivel, amit én csak amolyan karmikus sorscsapásként emlegetek.

A cetlin ez állt:

RP ÜK AND TESZT

Három fájdalomcsillapítóba, két kávéba és rengeteg átizzadt órámba került mire összeraktam a Da Vinci Kód íróit is sarokba szorító rejtvényt, miszerint a feladat egy teszt írása a richpoi üzletkereső androidos változatáról.

A "repüljünk Andreával tesztelni" valamivel jobb lett volna, de nekem ez jutott. Ez azért is nagy arculcsapás nekem, mert aki ismer, az tudja, hogy két hatalmas ellenségem van. Az üres korsó és a műszaki ketyerék. Egyszer ez a kettő szoros kötelékbe került egymással, amikor a telefonom beleesett a söröskorsómba, de ez egy másik érdekes történet.

Belevetettem hát magam, és ezzel lehet, hogy ugrott a szombati buli. Pedig én mondom, ez a jelmez végre olyan, amilyet mindig is akartam.

Most megyek, szerzek egy telefont, és ígérem, hétfőre megosztom veletek azt a hatalmas élményt, amit a jelmez nyújtott... és lehet, hogy írok valamit a RP ÜK AND-ról is.