A szerző, Gerhard Rohde írása bevezetőjében kiemelte: amikor a művész a hatvanas évek végén befejezte tanulmányait, már "sejteni lehetett, hogy mi következik: egy bámulatba ejtő, világraszóló karrier". Kocsis Zoltán "temérdek" koncerttermet "hódított meg", korai sikereinek csúcspontja pedig az volt, amikor 1977-ben Szvjatoszlav Richter meghívta franciaországi fesztiváljára, amelyen a két zongorista együtt is fellépett.

Rohde kifejtette: nincsen olyan együttes a neves zenekarok között, amely ne kívánt volna Kocsissal muzsikálni, a vele fellépő karmesterek listája pedig zenei lexikonnak is beillene. Hozzátette: "a zongoráról azt mondják, hogy képes helyettesíteni egy egész zenekart", Kocsisnak azonban "ez nem volt elég", így Fischer Ivánnal közösen megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart, 1997-től pedig a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatójaként dolgozik, és e munka során "figyelemre méltó módon a modern irányába bővítette" a zenekar repertoárját, beleértve "saját szerzeményeket" is.

Kocsis azon művészek közé tartozik, akik "hangszerüket tökéletesen uralva mély betekintést engednek a darab kompozíciós struktúrájába", és akiket "mindig is foglalkoztatott tevékenységük mélyebb értelme". A művészet "egzisztenciális dimenziója" manapság gyakran kikerül a figyelem mezejéből, Kocsis azonban soha nem tévesztette szem elől ezt a dimenziót, ami különleges értékkel ruházza fel munkásságát - írta a FAZ szerzője.