"A fizika törvényei alapján tudjuk, hogy egy nap a Voyager lesz az első, ember által készített objektum, amely kiér a csillagközi térbe, ám még mindig nem ismerjük, hogy ez pontosan mikor következik be. A legújabb adatok szerint az űrszonda egyértelműen egy olyan térségbe érkezett, ahol a dolgok egyre gyorsabban változnak" - hangsúlyozta Ed Stone, a Voyager-projekt tudósa a Kaliforniai Műszaki Egyetemen (Caltech).

Az adatok 16 óra és 38 perc alatt teszik meg a 17,8 milliárd kilométeres utat a Voyager-1-től a NASA Deep Space Network antennarendszeréig. Az űrszonda műszerei regisztrálják a töltött részecskék számát, amelyek a kozmikus szomszédságunkban szupernóvaként ellobbant csillagokból származnak - olvasható a PhysOrg (http://phys.org) tudományos hírportálon.

"2009 januárjától ez év januárjáig fokozatosan 25 százalékkal nőtt a Voyager-1 által regisztrált kozmikus sugárzás mennyisége, a közelmúltban viszont hirtelen megugrott a sugárzás" - magyarázta Ed Stone. Ez egyike annak a három paraméternek, amelyeknek szignifikáns változása jelenti majd az űrkutatások új korszakát.

A második fontos paraméter a helioszférán belül, a Nap által generált töltött részecskék mennyisége. Fokozatos a csökkenés, ám a töltött részecskék mennyisége nem "apadt el" hirtelen, ami akkor várható, ha a Voyager átlépi a Naprendszer határát.

A harmadik tényező az űrszondát körülvevő mágneses tér orientációja: amíg a Voyager a hélioszférában halad, a mágneses mezővonalak kelet-nyugati irányban helyezkednek el. Amikor viszont az "utazó" kilép a csillagközi térbe, a feltételezések szerint a mágneses mezővonalak észak-déli irányban orientálódnak. Az adatok elemzése, mint Ed Stone rámutat, több hetet vesz igénybe.

A Voyager-1-et és ikertestvérét, a Voyager-2-t 1977-ben indította a NASA a Naprendszer külső bolygóinak a megfigyelésére. Mindkét űrszonda "jó egészségnek örvend", a Voyager-2 jelenleg 14,7 milliárd kilométerre van a Naptól. Ez a két legtávolabb eljutott ember által készített űreszköz.

A helioszféra a Naprendszer azon tartománya, amelyet a Napból kiáramló nagy sebességű gázáram, a napszél tölt ki, ezért a tulajdonságait elsősorban a kiáramló ionizált és mágnesezett plazma határozza meg. Külső határa a heliopauza, ez választja el a napszelet a csillagközi széltől, a csillagközi gáz atomjaitól, részecskéitől.

A Voyager–1-ről

A Voyager–1 az amerikai Voyager-program első űrszondája. Meglátogatta a Jupitert és a Szaturnuszt, és ez az első űreszköz, amelyik részletesen fényképezte e bolygók holdjait. Az űrszonda eredeti neve Mariner Jupiter/Saturn A volt, de a felbocsátás előtt fél évvel átkeresztelték Voyager 1-re. A Földtől legtávolabb lévő űreszköz. Távolsága a Földtől 2011. november 30-án 119,82 csillagászati egység (17,92 milliárd km). A Voyager-1 az úgynevezett „stagnálási zónán” halad keresztül, amiben a napszél és a csillagközi gáz keveredik. Ezt a Naprendszer határvidékének tekintik.

A Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították 1977. szeptember 5-én Cape Canaveralból. 15 km/s csúcssebességre gyorsult fel. Hat óra múlva 10 km/s sebességgel közelítette meg a Holdat. 500 000 km távolságból 6 felvételt készített a Föld–Hold rendszerről. Ezeket a fedélzeten tárolta és október 8-án, 30 millió km-ről visszasugározta.

Szeptember 11-én és 13-án pályaváltoztatásokat végzett, 24 kisebb hidrazin hajtóművet használva. Mivel gyorsabb pályán haladt, a Voyager–1 1977. december 22-én a kisbolygó-övben megelőzte a Voyager–2-t.
1979. március 5-én 280 ezer km-re közelítette meg a Jupitert, melynek gravitációja segítségével 14 km/s-ra gyorsult, így folytathatta útját a Szaturnusz felé. Két nap alatt több Jupiter-holdat is megközelített, köztük az Amaltheát, az Iót, az Európát és a Ganymedest. Január 24-től kezdve készített felvételeket az óriásbolygóról. A szűk látószögű kamerával 40 millió km-ről készült képek sokkal élesebbek voltak a Pioneer–10 és Pioneer–11 által készített képeknél. Közben a szonda adatokat gyűjtött a légkör összetételéről: 82% hidrogén, 17% hélium, 0,05% metán, 0,01% ammónia, vízgőz, kén, nitrogén stb.

A Nagy Vörös Folt egy légköri örvény, melyről 1980. március 5-től készített felvételeket 217 ezer km távolságból. Kiderült, hogy valamennyire a környező felhőrétegek fölé emelkedik. A légkörben több kisebb vörös foltot is felfedeztek. Az IRIS spektrométer 30 µm-en infravörös sugárzást észlelt. A Voyager–1 március 4-én felfedezte a Jupiter gyűrűjét, amely retrográd irányba kering 7 órás periódussal. A gyűrű 56 300 km távolságra van a legmagasabb felhőrétegektől, szélessége 8 700 km, vastagsága 30 km. A Voyager–1 fedezte fel a Jupiter 14. holdját, amely 30–40 km átmérőjű és 58 000 km távolságra kering.

Ezek után a szonda a Szaturnusz felé vette az irányt, melyet 1980. november 12-én közelített meg 124 000 km-re. A bolygó hét holdját is megközelítette: a Titánt 4000 km-re, a Rheát 72 000 km-re, a Mimast 88 800 km-re, a Dionét 161 000 km-re, az Enceladust 202 500 km-re, a Tethyst 415 300 km-re és a Hyperiont 879 900 km-re. November 7. és 18. között a Voyager–1 2000 felvételt készített és 10 milliárd bit információt sugárzott a Földre.